Hogyan kezdődött az egész?

Néhány éve történt. Egyik éjjel kisfiam álmában lerúgta a takaróját, közelebb hajolva láttam, hogy bepisilt álmában, teljesen nedves lett a lepedője és az alsónadrágja. Akkor még nem gondoltam semmi különösre, felkeltettem kisfiamat és kicseréltem a hálóruháját. Csakhogy ez a dolog megismétlődött a többi éjszakán. Végül szinte rendszeressé vált, pedig előtte kisfiam már szobatiszta volt.

Azt gondolta, hogy visszaesett pólyás korába?

Először arra gondoltam, hogy fiam valamiféle dackorszakba lépett és fel akarja hívni magára a figyelmet. Egy darabig még haragudtam is... Utána megijedtem, hogy mi van, ha valami komoly mentális betegsége van, ami eddig nem derült ki. Nagyon nehéz volt kétségek között élni.

Mennyi ideig élt téveszmében a fiát illetően?

Évekig húzódott, mert a dolog egy időre mindig elmúlt, de utána újra előjött. Egy hónapon belül szinte mindig jelentkezett ez a probléma. Úgy néhány hétig kisfiam tiszta volt, kijárt WC-re, de utána újra bepisilt éjjelenként. Az óvoda vége felé hosszabb időre - akkor még úgy hittük, véglegesen - sikerült pelenka nélkül léteznünk, most pedig „visszaestünk" a pelenkás korszakba. Kisfiam már elkezdett iskolába járni, én pedig még mindig gyakran keltettem álmából, mert magától nem ébredt fel, ha pisilnie kellett. Ami ebben a legrosszabb volt, láttam rajta, hogy ez kezdi őt is zavarni: szégyelli, nem szereti magát. Pedig kisfiam eredendően nyugodt, jó kedélyű gyerek, és eleinte nem törődött az üggyel, de idővel állapota súlyosbodott: megviselte az esténkénti hercehurca. Ő szorongásos lett, én pedig ideges és kezdtem komolyan aggódni.

A bepisilés tehát tartós tünet maradt. Miért nem kérték az orvos tanácsát?

Ez nem olyan egyszerű. Először, még óvoda végén említést tettem erről a gyerekorvosunknak, de ő is azt mondta, hogy nem valószínű, hogy beteg a gyermekem és várjunk még egy darabig, biztosan ki fogja nőni. Én megkönnyebbültem, de voltaképpen csak homokba dugtam a fejem, mert nem akartam egy betegséggel szembenézni. Évekig húztuk az ügyet. Belegondolni is rossz, hogy talán nem mi vagyunk az egyetlenek és sokan titkolják az ilyen ügyeket és reménykednek, hogy a baj elmúlik magától. Én is elkezdtem inkább szégyenkezni, mint felvállalni azt, hogy a fiam bepisil. Ettől pedig csak rosszabb lett minden, ma is szégyellem, hogy ennyire nem voltam megértő. És mindeközben fiam szenvedett a legtöbbet, hiszen hét éves lett, de még sokszor pelenkázni kellett.

A cikk a következő oldalon folytatódik!