Mint ahogy szerte a világon, Pilisvörösváron és környékén is egyre népszerűbb a Tai Chi. Kevesen ismerik e keleten gyökeredző sportot, reméljük, többen szívesen látnak néhány gondolatébresztő sort e kicsit misztikusnak tűnő szemléletmódról!
(Tai Chi gyakorlatokat látunk Jimi Hendrix „Rainbow Bridge" című filmjében is. - Sz.G.)

A Tai Chi olyan mozgásrendszer, amelyben a gyakorló mozdulatai összhangban vannak a testében és tudatában zajló folyamatokkal.

Az emberek különböző okokból kezdenek el Tai Chit gyakorolni szerte a világon. Néhányan a gyakorlás adta nyugalomért, mások fizikumuk, egészségük fenntartásáért, megint mások a küzdőművészetük tökéletesítéséért. Rengeteg képzőművész, sőt sportoló is rendszeresen végzi ezeket gyakorlatokat, hogy elérje azt a tudati és fizikai lazaságot, nyitottságot, amelyre szüksége van alkotása megkezdésekor. A Tai Chi ilyen széles körű elterjedésének valószínű oka az lehet, hogy magával az ember lényegiségével foglalkozik, azaz a Tai Chi a belső biológiai és tudati működésünk megnyilvánulása a mozgásban. Segíti az egyént alapvető stílusának kialakításában, így szinte az élet bármely területén előnyöket biztosít.

Általában a Tai Chi létrehozását az i.sz. 13. században, a Sung-dinasztia alatt élt Chang Shan-Fonnak tulajdonítják, mert ő kombinálta először a kígyó és fehér daru stílusok technikáit belső erővel. (A belső erő a Chi használatának képessége. A belső erő ellentéte a külső erő, amikor is az erőt kizárólag izommunkával hozzuk létre. A külső erőnek határai vannak, a belső erőnek viszont nincsenek.) Miközben a híres Shaolin templomok harcművészei Da Mo, az indiai buddhista révén már ismerték a belső erőt, Chang Shan-Fon volt az első, aki olyan stílust használt, amely teljes egészében öszszekapcsolta a belső erőt a harci technikákkal. Bár sokan őt tartják a Tai Chi szülőatyjának, lehetséges, hogy a stílus valójában a Wu Dan hegységbeli Shaolin templomokban jött létre. Amikor Chang élt, a Shaolin harci rendszerei már 800 éve léteztek és számos kolostorban továbbfejlesztették Da Mo belső erőre épülő módszereit. Nagyon könnyen elképzelhető tehát, hogy valójában ezekben a kolostorokban született a Tai Chi.

Csak a 18. század közepétől ismerjük pontosan a Tai Chi történetét. Akkoriban egy Chen Chang Shen nevű ember tanította a művészetet rokonainak és néhány kiválasztottnak. A hagyományok szerint a legtöbb harcművészetben a tanítványok csak a rokonok és a hasonló nevű emberek közül kerülhettek ki, csak nagyon ritkán juthattak be a családba idegenek is. -Chen Chang Shen Chen Jar Gaóban, Huo Nan megyében élt és ott oktatta saját családjára jellemző Tai Chi stílusát.

Élt arrafelé egy ember, akit Yang Lu Shannak hívtak (1780-1873). Yang Lu Shann szeretett volna Tai Chit tanulni, de nem volt a Chen család tagja, ezért nehezen jutott be hozzájuk - végül mint szolgáló került a házhoz. A háztartás tagjaként Chen Chang Shen tanított ugyan neki Tai Chit, de csak a tudás felszínét. Yang Lu Shann sokáig csalódott volt, hogy nem juthat hozzá a harci alkalmazás kulcsaihoz, de ennek ellenére szorgalmasan gyakorolt.

Nagyon lassan haladt, egészen egy bizonyos éjszakáig. Ezen az éjszakán távoli kiáltások verték fel. Amikor felkelt, hogy megkeresse a zaj okát, meglátta Chen Chang Shent és tanítványait, akik éppen gyakoroltak. Yang Lu Shann elbújt és elleste a harci alkalmazás titkait, például a Hun és Ha módszert, amely kiáltások segítségével növeli a küzdő erejét. Ez idáig nem tudta használni tudását harc közben, hiába ismerte a pusztakezes formagyakorlatot, ezek után azonban rendszeresen megleste az éjféli gyakorlókat és egyedül tökéletesítette tudását.

Egy napon Chen Chang Shen felkérte, hogy küzdjön meg tanítványaival. Legnagyobb meglepetésére azonban a legjobbak sem voltak képeses Yang Lu Shannt legyőzni, ezért attól a naptól ténylegesen is tanítványává fogadta és teljes mélységben átadta neki a tudást.

Yang Lu Shan azután Pekingbe ment, ahol három gyermekét és másokat is tanított. Legidősebb fia hamar meghalt, de a másik két gyermek elsajátította mindazt, amit ő Chen Chang Shentől tanult. Kettejüktől ágaznak el a Tai Chi különböző stílusai és ekkor vált a rendszer igazán népszerűvé.

Először is, Yang Pan Huo (1837-1890), a második fiú számos embernek átadta tudását, köztük Wu Chun Yunak is. Wu Chun Yu megtanította fiát, Wu Chien Chunt, aki később módosította a stílust és létrehozta a Tai Chi Wu-ágát. A Wu-stílus főleg Hong-Kongban, Szingapúrban és Malájziában népszerű.

A harmadik fiú, Yang Chien Huo (1842-1916) nagyon fontos szerepet töltött be a Tai Chi mai formájának kialakulásában, hiszen az ő harmadik fia, Yang Chen Fu (1883-1935) építette végül ki azt a formát, amit most Yang-stílusú Tai Chi Chuannak hívunk. Yang Chen Fuig a Yang család lényegében Chen Chang Shen stílusát oktatta, Yang Chen Fu volt az, aki saját ötleteivel és változtatásaival létrehozta a tulajdonképpeni Yang-stílust. Ugyanakkor Chen Chang Shen eredeti stílusát, a Chen-stílust a mai napig ismerik és gyakorolják.

Bár Yang Chen Fu volt a stílus megalapozója, csak húsz éves kora előtt nem sokkal kezdett el gyakorolni, addig ellenállt apja kísérleteinek, aki megpróbálta őt is Tai Chira tanítani. Amikor aztán apja meghalt, különösen érdekelni kezdte és addig gyakorolt, amíg egészen nagy harcművésszé nem vált.

Yang Chen Fu egyik legnagyobb érdeme, hogy ő volt az első a családban, aki a Tai Chit kiemelte a zártkörű oktatásból - ő lett az első igazán nagy népszerűsítője. Manapság a Chen-, a Wu- és a Yang-stílusok gyakorlói a világ minden pontján megtalálhatók. Bár még most is élnek e stílusok kifejlesztőinek leszármazottjai, ezek a stílusok már nemzetközileg is széles körben ismertek és nagyon sokan gyakorolják őket.

Filozófiai szempontból a Tai Chi gyökerei a taoizmusban találhatók. Különösen két olyan taoista szöveg létezik, amely fontos volt - és a mai napig is az - a Tai Chi gyakorlója számára: a Tao Te King és az I King. Bár egyik sem harcművészeti kézikönyv, mindkettő abban a világszemléletben fogant, mely a Tai Chi minden részét áthatja, a légzéstől az erő kifejlesztéséig.

A Tao Te Kingben, amelyet Li Ernek, más néven Lao Cenek tulajdonítanak és az i.e. 4. században keletkezett, az egyik legfontosabb gondolat, amely a Tai Chiban is meghatározó, a Tao. Lao Ce szerint a Tao a végső valóság, amelyből minden létező származik.

Ezért a cél az életünkben az, hogy erőfeszítés nélkül kövessük a Tao megnyilvánulásainak természetes rendjét, majd végül magát a Taot. Lao Ce számára a hangsúly a természetes cselekvésen van - amely az univerzum törvényeit követi - nem pedig a művi, erőltetett cselekedeteken. Ha valaki megérti ezeket a törvényeket és cselekedeteit velük összhangban hajtja végre, mindent a saját javára fordíthat. Ebből az alapgondolatból kapta a nevét a Tai Chi - a Legnagyobb Végső. A Tai Chiban rejlő alapvető cél tehát visszatérni az univerzum ősforrásához. Minél közelebb jutunk az első elvhez, az okhoz, annál tökéletesebbé válunk. Ezért, a Tai Chit gyakorlók magukévá tették a Legnagyobb Végső elvét és alkalmazták harci rendszerükben. A küzdelemben és az egészség megőrzésében a Tai Chi művésze a dolgok természetes hajlamát követi.

A Tai Chi gyakorlói a Yin és Yang elvét az I Kingből - amely kétezer évvel öregebb, mint Lao Ce Tao Te Kingje - olvasztották be saját rendszerükbe. A történések természetes folyamában a működtető elv, amely az egész univerzumot irányítja, a Yin és Yang, a két ellentétes erő kölcsönhatása. A Yin a passzív, a Yang az aktív erő. A Yin és Yang dinamikus feszültségében minden dolog megtalálja saját természetét.

A korai Tai Chi gyakorlók a küzdelem során használható nyolc alapvető mozgásirányt használtak. (D - védés, DNy - karkitekerés, Ny - tolás, ÉNy - váll-lökés, É - húzás, ÉK - könyöktolás, K - lökés, DK - könyökütés)

A különböző mozgásirányok mellett a Tai Chi mesterei a mozgásokat megkülönböztették az univerzumot alkotó öt elem szerint is: fém (Gin), fa (Moo), víz (Sui), tűz (Fou) és föld (Tu). Az öt elem együttes neve Wu Shing és a következő mozgásoknak felelnek meg: előrehaladás, visszavonulás, kitérés és figyelés balra, kitérés és figyelés jobbra és a központ megtartása. Ez a tizenhárom mozgáselem együttesen alkotja a Tizenhárom Testhelyzetet (Shih Shan Sih), amely a Tai Chinak, mint harci művészetnek az alapját képezi. Sőt, sokan hívják emiatt a Tai Chit Shih Shan Shihnek is.

Ezenkívül a I King számos egyéb hatást is kifejtett a Tai Chira. Például bármelyik stílust is tekintjük, két alapvető meditáció létezik : a Yin és a Yang, a hagyományos ülő meditáció és a forma végrehajtása közbeni mozgó meditáció. Ezek együtt adnak lehetőséget arra, hogy az egészség megőrzésének és az önvédelemnek a képessége teljesen kifejlődhessen. Másik szinten a légzés mechanizmusa is a Yin és Yang kapcsolatára épül: a belégzés Yin, a kilégzés pedig Yang.

Tai Chi a gyakorlatban

A legtöbb teljes harcművészeti rendszerhez hasonlóan a Tai Chi Chuanban is számos különféle technikát, gyakorlatot találunk meg, melyek tanulás és sok gyakorlás útján sajátíthatók el. Először is, a Tai Chi elmélete és gyakorlatai két alapvető csoportra oszthatók: a mozdulatlan, ülő meditációk és a mozgás közbeni meditációk. Számos Tai Chi gyakorló nem tudja, hogy a meditáció mennyire fontos és szerves része az edzésmunkának. Bár a legtöbb harcművészet foglalkozik a meditációval, ezt a legtöbb esetben a meditáció lazító, nyugtató hatása miatt teszi. Például az olyan Shaolin-stílusokban, mint az imádkozó sáska, a hosszú ököl vagy a saskarom a mindennapos meditáció nélkül is magas szintre lehet jutni, a Tai Chi mesterévé azonban csak az ülő meditációk rendszeres gyakorlásával tudunk válni. A meditáció és a Tai Chi kapcsolatáról a következő fejezetben szólunk.

Az ülő meditáció mellé az idők során kifejlesztették a mozgás közbeni meditáció rendszerét is, amely a harci technikák alapját képezi. Először a gyakorló elsajátítja a helyes légzést, majd a légzéstechnikákat összekapcsolja a lassú mozgás közben végzett egyszerű harci formákkal. Ha ezek a formák és a légzés gond nélkül és simán működnek, a gyakorló a következő két-három évet a pusztakezes formagyakorlat megtanulásával tölti. Ez a formagyakorlat képezi a stílus minden egyes harci technikájának az alapját.

A forma elsajátítása közben kezdődik a tolókezek gyakorlatainak megismerése is. A tolókezek különösen fontosak, mert a szabad küzdelemben való jártassághoz ezen keresztül vezet az út. Itt tanuljuk meg, hogyan engedjük be és semlegesítsük az ellenfél támadását és hogyan indítsuk ebből az ellentámadást. Kezdetben nagyon lassan végezzük, hogy össze tudjuk hangolni a légzést a mozgással. A harmadik évtől az ötödikig, amikor a gyakorló már összehangolta légzését mozgásával, a cél az, hogy kifejlessze a képességet, amivel a védések és a támadások során a Chijét is használni tudja. A harmadik évre már általában elegendő Chi gyűlik össze ehhez.

A következő lépés, kb. öt év gyakorlás után, a szabad küzdelemben való jártasság fejlesztése a páros harci forma segítségével. Ebben a két szembenálló előre megkomponált technikákat használ, mindezt eleinte lassan végrehajtva, hogy megtanulják összekapcsolni a mozdulatokat a Chi keringetésével. Később egyre több erőt használnak. A harci formát kb. öt évig gyakorolják, hogy a belső erőt megfelelően össze tudják hangolni a technikákkal.

Végül jön a valódi, nem szabályozott küzdelem. Ennek a szintnek az elérése általában tíz évig tart. Bár maguk a mozdulatok nem bonyolultak, a valódi tudás hosszú idő alatt sajátítható el. Például a Tai Chi gyakorlójának minden egyes technikát tökéletesen kell tudni végrehajtani - akár lassan, akár gyorsan, a megfelelő légzéssel összekapcsolva -, minimális erőkifejtéssel kell elvezetnie, hárítania a legerősebb támadást is és képesnek kell lennie arra, hogy bármikor megfelelő mennyiségű belső erőt tudjon mozgósítani. Ezek a képességek csak évekig tartó szorgalmas gyakorlással érhetők el.

Ami a fegyvereket illeti, a Shaolin-stílusokkal ellentétben a Tai Chi igen keveset használ: széles- és keskenypengéjű kardot, botot és lándzsát. Az első három év elteltével kezd a gyakorló a szélespengéjű karddal foglalkozni - ez a fegyver különösebb belső erő nélkül is használható. Ilyenkor még nincs annyi belső erő, hogy valóban harci célokra tudnánk használni a többi fegyvert, a szélespengéjű kard azonban főleg izomerőt igényel.

Tíz év után kezdünk el foglakozni a keskenypengéjű karddal, amely a rövid fegyverek királya. A belső stílusok hagyományosan ezt a fegyvert használják. A Tai Chi-karddal való munka előtt már elég sok belső erővel és tapasztalattal kell rendelkeznie a gyakorlónak. Ezek a feltételek szükségesek, mert a kard belső erőt, könnyed mozgást és az ellenfél erejének semlegesítésének képességét kívánja. Általában a kard magas szintű megismerése két-három évig tart. A lépések hasonlóak a pusztakezes gyakorláshoz: lassú mozgással végrehajtott formagyakorlat, páros formagyakorlat, majd szabad küzdelem. Ha valaki a Tai Chi-kard mestere, a harcművészetek egyik legnagyobb tiszteletben tartott képességével rendelkezik.

A kard használata közben a gyakorló megismerkedik a bottal és/vagy a lándzsával is. Ezeket rövid és hosszú fegyverként is használják és természetesen ezekhez is megfelelő szintű előképzettség szükséges. Nagyon kevesen képesek a bot és a lándzsa különösen nehéz technikáinak mesteri szinten való elsajátítására.

Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a Tai Chiban, mint harcművészetben és önvédelmi rendszerben az ülő meditációktól kezdve a harci technikákig sok mindent megtalálhatunk. Az elmélete viszonylag gyorsan megérthető és megtanulható, de a gyakorlati tudást hosszú évek alatt lehet csak tökélyre fejleszteni. Emiatt tartják úgy, hogy 18 évi Tai Chi gyakorlás után még mindig csak annyit mondhatunk: most már tudok valamit.

Forrás - pilisvorosvar.hu