– Miért vagy itt? – kérdezi a terapeuta. – Depressziós vagyok – válaszolja a nő. – És te? – fordul a pszichológus a következő széken ülő férfihez. – Cukorbeteg vagyok – hangzik a válasz. A következő nő mindig ugyanúgy rontja el a párkapcsolatait. Egy másikat megőrjít az anyja. Az utolsó a sorban egy 20 év körüli lány. – Nem tudom, mi a bajom – mondja –, egyszerűen nem találom a helyem…

Létezik egy módszer, amely egyetlen alkalom során komolyabb eredményeket ér el, mint sok hónapnyi vagy többéves pszichoterápia. Ezt a módszert egy Bert Hellinger nevű pszichoterapeuta foglalta rendszerbe, miután éveken át hittérítőként dolgozott Afrikában a zuluknál. Ott figyelte meg, hogy amikor a törzs egy tagja megbetegedett – ők a nemcsak a kedélybetegségeket, a mentális problémákat, de minden betegséget, akár még az őrületet is lelki eredetűként fogták fel –, a törzs összegyűlt, hogy együtt tegyenek a gyógyulásért. A csoportenergia erejét használták, és mintha szituációs játék lenne, lemodellezték a helyzetet, ami a betegség gyökerét jelentette.

Hellinger ez alapján kezdett gondolkozni azon, hogy a testi és lelki problémák hátterében talán nem csak az ember életében lezajlott történések játszanak szerepet. Módszerének lényege, hogy a tágabb értelemben vett családunk – az ő elnevezése szerint klánunk – egyes tagjainak sorsa meghatározó a többiek élete szempontjából is. Felmenőink, illetve úgynevezett helycsinálóink – ennek jelentését később elmagyarázzuk – életeseményei bekerülnek egy közös energiamezőbe – morfogenetikus mezőnek is nevezik –, és az ebben a mezőben levő információk hatással lehetnek a klán bármelyik tagjára. Újfajta megközelítése ez az öröklődésnek.

A következő fontos megállapítás, hogy egy ilyen mezőnek szigorú törvényei vannak, és ha ezek a törvények sérülnek, az boldogtalanságot, betegséget okoz, tönkrement emberi kapcsolatokat és kétségbeesést okoz. A megbomlott rendet vissza kell állítani, a feszültségeket fel kell oldani, az egyént szembesíteni kell a klán történéseivel, hogy tudatos szinten nézhessen szembe azzal, amivel a tudatalattijában birkózik! Amíg a klánon belül a kapcsolatokat nem a szeretet és az elfogadás jellemzi – akár rég meghalt személyek irányába, illetve közöttük is –, addig fizethetik a leszármazottak a számlát.

Nézzük meg egy példán keresztül, hogyan is működik a Hellinger-terápia! Ez csoportos foglalkozás – minél többen vesznek részt benne, annál jobban mozognak az energiák.
30 éves nő, fél éve kezelik depresszióval, de az utóbbi időben már pánikrohamai is vannak. Nehézséget okoz számára elfogadni alig egyéves gyermekét, illetve saját magát anyaszerepben. Ettől még inkább meghasonlott. Képtelen elfelejteni egy korábbi kapcsolatát. Pszichiátere felírta erős gyógyszereket szed, de szeretne kilépni ebből az ördögi körből.

A terapeuta felteszi a kérdést, kinek volt nehéz sorsa a családban. Nehéz sorsnak számít egy hosszú betegség, az idejekorán véget ért élet, egy elvesztett gyermek, egy örök törést okozó szerelmi dráma… Hellingeri szempontból nem nehéz sors az, ha például valaki alkoholistává válik, mivel ez az ő döntése volt.

A nő anyja elég korán halt meg, még 40 sem volt. Az apja 57 éves korában hunyt el, ez már csaknem teljes életívnek számít. A terapeuta felteszi a következő kérdést: volt-e a szülőknek a házasságuk előtt más, meghatározó kapcsolata! Az anyának volt egy első férje, de az a házasság hamar véget ért. Az apa kapcsolatairól a nő nem tud semmit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a családfelállítás során nem derül fény olyan tényekre, melyeket a gyermek előtt titkoltak a szülei. Attól ugyanis ezek még jelen vannak a közös energiamezőben, és hathatnak a gyermekre.

A terapeuta megkéri a nőt, válasszon ki a csoport tagjai közül egy, az anyját, az apját és az anyja első férjét és egy önmagát helyettesítő személyt. Ezután a nőnek a szereplőket saját érzései szerint kell elmozdítania a teremben, beállítja egymáshoz viszonyított helyzetüket, majd leül. Innen kezdve ő is csak megfigyelő. Saját szerepére azért kellett valaki mást kiválasztania, hogy ítéletei, kényszerképzetei vagy nyugtalan elméje ne befolyásolják a szerepek kialakulását.

A szereplők ezután „önálló életre kelnek”. Akit beállítottak egy ilyen szerepbe, valamilyen megmagyarázhatatlan módon nem a saját testében érzi magát, nem a saját érzelmei kavarognak benne. Akár a testtartása, gesztusai is megváltozhatnak. Mintha belebújt volna annak a bőrébe, akit megszemélyesít.

A terapeuta kérdéseket tesz fel a szereplőknek arra vonatkozóan, hogy érzik magukat, merre mennének szívesen, kihez mennének oda szívesen, kitől távolodnának el. Az első férj és a nőt megszemélyesítő szereplő feltűnően vonzódik egymáshoz. A terapeuta megkéri őket, közelítsenek egymás felé. A szemkontaktusuk nagyon erős, az arcukon furcsa mosoly ül, mintha megszűnt volna számukra a külvilág.
– Most mondd, hogy szerettem volna, ha te leszel az apám! – kéri a terapeuta a nőt. A nő elismétli a mondatot. – Igazat mondtál? – kérdezi a pszichológus. – Igen – jön a határozott válasz.
– És te mit érzel most? – fordul a pszichológus az igazi apa felé. – Dühös vagyok, úgy érzem senkinek sem kellek – feleli a szerepet alakító férfi. – És mit szólsz ehhez te? – teszi fel a kérdést a terapeuta az anyának. – Én nem akarom ezt – mondja az –, elváltunk, mert a házasságunk nem működött. Beleszerettem ebbe a férfiba – mutat az apára –, és gyermekünk született. Egy család vagyunk… Az első férj erre elmondja, hogy ő lelkében sosem engedte el az anyát, és nagyon szerette volna, ha az neki szüli meg ezt a gyermeket.

Ekkor a pszichológus megkéri a csoporttagok között ülő nőt, hogy cseréljen helyet a megszemélyesítőjével. El kell köszönnie anyja első férjétől, és szeretettel kell saját apja felé fordulnia, akivel egyébként egész életében igen rossz volt a viszonya. Csakhogy ezt ő úgy élte meg, hogy az apja bántalmazta, gyötörte, és eltaszította. Most pedig azt kell elfogadnia, hogy ő maga érkezett a világra azzal az ellenséges szemlélettel, hogy anyja korábbi szerelme megfelelőbb apa lett volna a számára. Vagyis szolidaritást vállalt a „helycsinálóval”. Így nevezzük ugyanis azokat a személyeket, akik nem vérrokonaink, de szerepük van e világba való megérkezésünkben. Ha ugyanis nem lépnek ki a képből, mi nem születhetünk meg.

A nő (ez esetben a gyermek) szolidaritása, illetve az abból fakadó ellenállás a saját apjával szemben, abból dühöt váltott ki. Dühében pedig valóban sokat bántotta a lányát. Mindig szemére is vetette, hogy hálátlan és senkit sem képes szeretni, ezért ő sem érdemel semmi jót! Ezt a helyzetet kell ezután a terapeutának feloldania a megfelelő technikával. A szereplőknek el kell rendezniük a viszonyukat, őszintén, tiszta szívükből meg kell bocsátaniuk egymásnak.

Ez a műfaj hatalmas feszültségekkel jár, és nem csak a szereplők sírják el magukat az állítás közben, de gyakran azok a nézők is, akik valamilyen szinten érintettek egy hasonló problémában. Akadnak, akik számára nehéz elfogadni a feltárt igazságot, esetükben talán nem az első alkalommal jön létre az oldás. A példában említett nőnek azonban ettől a délutántól fogva megszűntek a pánikrohamai. Egy hónappal később abbahagyta a gyógyszerek szedését, de ahhoz, hogy apjával való viszonyát végleg elrendezhesse magában, pár hónappal később még egy állításra volt szüksége. Ám élete lassan normális mederbe terelődött, saját gyermekével való viszonya szeretetteljessé vált, és megértette, hogy egykori kapcsolatát is elengedheti a Hellinger-terápia segítségével. Identitástudata új dimenziókat kapott, életszemlélete alapjaiban változott meg.