A Hellinger-féle családállítás során akár már egyetlen alkalom komolyabb eredményeket ér el, mint sok hónapos vagy többéves pszichoterápia. A módszert Bert Hellinger pszichoterapeuta foglalta rendszerbe. Éveken át hittérítőként dolgozott Afrikában a zuluknál, és azt figyelte meg, hogy ők nemcsak a kedélybetegségeket, a mentális problémákat, de minden betegséget, akár még az őrületet is lelki eredetűként fogják fel. Amikor a törzs egy tagja megbetegedett a törzs összegyűlt, hogy együtt tegyenek a gyógyulásért. A csoportenergia erejét használták, és mintha szituációs játék lenne, lemodellezték a helyzetet, így jutottak el a betegség gyökeréig.

Hellinger rájött, hogy a testi és lelki problémákat talán nem csak az ember élete során bekövetkezett események határozzák meg. Módszerének lényege, hogy a tágabb értelemben vett családtagok sorsa befolyásolja az összes rokon életét. Felmenőink életeseményei bekerülnek egy közös energiamezőbe (morfogenetikus mező), és az ebben a mezőben levő információk hatással lehetnek a család bármelyik tagjára.

Mi az a morfogenetikus vagy morfikus mező?

Rupert Sheldrake angol biológus a morfikus mezőkről szóló írásával felborította a klasszikus természettudományt. Elmélete szerint a gravitációs vagy az elektromágneses mezők mellett úgynevezett morfikus mezők is léteznek: ezek a láthatatlanul szerveződő struktúrák időtől és tértől függetlenül alakképződési és magatartásmintákat stimulálnak. A morfikus mezők tulajdonképpen a természet emlékezetei. Ezeknek a mezőknek köszönhető például, hogy a termeszek bonyolult várakat tudnak építeni. Minden élőlény rendelkezik ezzel az archaikus emlékezettel, a morfikus rezgés segítségével információk cserélhetők és adhatók át.
A biológus a növények törzsfejlődését tanulmányozta a Cambridge-i Egyetemen. Azon kezdett el gondolkozni, hogy hogyan fejlődnek ki a növények az egyszerű csírából a maguk jellegzetes formájába. Sheldrake feltette a kérdést: ha minden sejt ugyanúgy van beprogramozva és a test minden sejtje ugyanazt a gént tartalmazza, miért fejlődnek annyira eltérő irányba? Széles körű kutatásai nyomán arra a nézetre jutott, hogy a fejlődő szervezeteket morfogenetikus mezők formálják. Ezek a mezők egy nagyobb családjának, az úgynevezett morfikus mezőknek a részei. Ez utóbbiak alatt olyan befolyásoló területeket ért, amelyek köré szerveződnek az általuk befolyásolt rendszerek. A piócamező például a növekvő piócaembrión belül befolyásolja a sejteket és szöveteket, és a faj jellegzetes formájának kifejlődéséhez vezet.

Ami a piócánál vagy a csigánál működik, az Sheldrake szerint vonatkozik azokra a szociális mezőkre is, amelyek egy szociális csoporton belül szervezik és koordinálják az egyének magatartását. Ilyen például az az alakzat, amelyben egyes madarak repülnek. Minden egyes morfikus rendszer, például egy zsiráfembrió, hasonló szervezetek sokaságához kapcsolódik, ebben az esetben például a zsiráfősökhöz. Ilyen módon minden egyes zsiráf fajának egy kollektív vagy egyesült emlékezetéhez nyúlik vissza, és járul hozzá a maga részéről. Az emberek esetében ilyenkor beszélünk arról a kollektív tudatról, amelyet C. G. Jung "kollektív tudattalannak" nevezett. Sheldrake számos példát is talált, amelyek elmélete szerint a kollektív emlékezet mellett szólnak. Az egyik példája szerint ötven évvel ezelőtt senki nem tudta volna elképzelni, hogy szögesdróttal kerítse körül a lovak kifutóját, mert a megvadult lovak egyenesen nekifutottak volna és megsebezték volna magukat. Márpedig a lovaknál a kis sebek is veszélyesek, mert légylárvák telepednek meg bennük. Az elmúlt ötven év során azonban - legalábbis Sheldrake szerint - a lovak megtanulták, hogy ne menjenek a szögesdrót közelébe, még a csikók is ritkán futnak oda. A tudós tehát arra a következtetésre jutott, hogy az egész faj kifejlesztett egy újfajta szorongást.

A szakember másik példája az amerikai farmokról származik. A szarvasmarhát már nem valódi, vasból készült rácsokkal tartják távol az úttól, hanem csak a rácsot utánzó, festett csíkokkal. A festett változat mégis ugyanolyan jól funkcionál, mint a valódi, még olyan állatok esetében is, akik a valódival soha nem találkoztak.

A családállítás

Sheldrake ezt az elméletet alkalmazza az emberre is. Végkövetkeztetése az, hogy ha valóban léteznek morfikus mezők, akkor a tudatunk nem csak a mi, saját agyunkhoz kötődik, hanem összeköttetésben áll más lényekkel és a környezetünkkel. Ez pedig egy kis lépés a családfelállítás felé vezető úton: a kiválasztottak talán valóban képesek megragadni egyfajta emlékezetmezőt, és ezzel érzékelni a valódi családtagok érzéseit.

A cikk a következő oldalon folytatódik.