Érzékszerveink közül a hallás az egyik legfontosabb kommunikációs eszközünk. Csökkenése vagy hiánya az emberi szervezet egész működésére kihat, nélküle az élet minősége és a szociális beilleszkedés nem lehet teljes. A nagyothallás problémája évszázados, mégis a különböző korok viszonyulása a nagyothallókhoz - talán még századunk közepe táján is - meglepően negatív volt. Ez nagyban hozzájárult a még napjainkban is észlelhető hátrányos előítéletek kialakulásához. A vakok és gyengénlátók minden esetben - természetesen joggal - számíthattak a társadalom és a környezet maximális segítségére, a szemüveg pedig elfogadott segédeszköz lett, mi több, napjainkban már a divatot is szolgálhatja. Ezzel szemben a nagyothallót sok esetben gúnyolták, kinevették, akik maguk is hallókészüléküket szégyellni való kellemetlenségnek tartották. Pedig a hallás zavarainak következményei az érintetteken kívül hatnak a környezetre, a családra is. Ha nem foglalkozunk az ezzel kapcsolatos ismeretek terjesztésével, az egészségügyi kultúra fejlődését elősegítő egészségneveléssel, a nagyothallók elszigetelődnek, visszahúzódnak, teret kaphatnak a hibás reflexek és az előítéletek.

Törődés hiányában ez a lakosság 10-15 százalékát kitévő rétege fokozatosan kirekesztetté válhat, hiszen főleg a gyermek és az idős nagyothalló nincs tisztában állapota veszélyeivel, amelyek rájuk leselkednek az életben, pl. a közlekedés fontos jelzéseinek meg nem hallása esetén. A meg nem értés és értetés komoly leki gondokhoz vezethet. A nagyothalló emberkerülő lesz, azt hiszi, hogy mindig az ő kárára viccelődnek és nevetnek, nem érti a társalgást, így nem is tud részt venni abban, nem érzi jól magát a moziban, a színházban és így tovább. Ráadásul még otthonában is csak a megjegyzéseket kapja: "Túl hangos a rádió, a tévé!", "Miért nem veszed már fel a telefont?", "Csengettek!" stb.

Az ép hallású környezet nem tud tapintatosan viszonyulni e problémához, s nem figyel fel idejekorán a hallás romlására, pláne, ha kisgyermekről van szó, vagy a csökkenés lassan, fokozatosan alakul ki, és még az érintett sem veszi minden esetben kellő időben észre.

Aligha köztudott, hogy minél tovább tart a "leszokás" a hallásról, annál tovább tart a "visszaszokás", ha egyáltalán még lehetséges a korrigálás. Az is sok esetben szomorú, ahogy a társadalom reagál a kialakult halláscsökkenésre. Hányszor jelentik ki a nagyothallóról, hogy nem normális(!), hogy az ilyen gyerek ne járjon normál iskolába, hogy ne tanuljon tovább stb. A munkavállalásban is komoly lehet a hátrány, hiszen félnek a rosszul hallót alkalmazni, félnek a későbbi jogkövetkezményektől. Ha pedig idővel fény derül a nagyothallásra, hamar lehet "hiba" az érintett munkájában, és ha ráadásul láthatóan hallókészülék-viselő, céltáblája lehet a különböző vicceknek, az egészségesek élcelődéseinek.

Természetesen az érintettek számára is létfontosságú, hogy pontosan érzékeljék környezetük hangingereit, hiszen enélkül nem érezhetik magukat biztonságban. Érdekük, hogy pontosan kiderüljön halláscsökkenésük oka, mértéke, fajtája, valamint a segítség módja.

Mindannyian sokat tehetünk azért, hogy a családunkban, környezetünkben élő nagyothallók a lehető leggyorsabban szakintézetbe kerülhessenek, és kapják meg az állapotuknak megfelelő ellátást. Ma már nincs reménytelen eset. Lehetőség van a halláscsökkenés lehető legkorábbi kiszűrésére, a hallásjavító műtétek egész sorát végzik, csaknem 200 hallókészülék van a tb-listán különböző mértékben támogatva.

Az állandóan fejlődő tudományos módszerek segítségével lehetővé vált, hogy a teljesen süket betegeknél is bizonyos esetben lehet hallásélményt eredményező műtétet elvégezni. Fogjanak hát össze a szakemberek - az általános orvosok, a háziorvosok, a gyermekgyógyászok, a fül-orr-gégészek és audiológusok, pszichológusok stb. -, hogy a nagyothalló teljes értékű tagja lehessen a társadalomnak. A felvilágosítómunkát segítjük a következő hetek során néhány érdeklődésre számító részlet és téma ismertetésével.


Forrás - Gyógy-ír - Kisalföld