Tehát abbahagyod a dohányzást, de akkor egy olyan dohányos emberré válsz, aki nem dohányzik, és így még többet szenved. Mert el kell fojtani azt a vágyat, hogy rágyújts. Ismerek olyan embert, aki évtizedek óta nem dohányzik, mégis amikor egy dohányos társaságba kerül, a torkában újra érzi az elvonás tüneteit. Ennek így semmi köze a változáshoz, belül minden ugyan az marad. És ez a belső idővel, valahol, másformában egész biztos megnyilvánul, lehet, hogy többet fogsz veszekedni, lehet, hogy meghízol, keresel egy másik pót-cselekvést. És ez mindaddig így lesz, amíg belül valami meg nem változik.

Most pedig bezárul a kör. Visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk. Meg kell fordulnunk és meglátni azt, ami mögöttünk van, hogy mi ez? Hát az árnyékunk, mind az, amit nem tudtunk még elfogadni, szeretettel átitatni.

Gyógyulást keresve gyakran kutatjuk az okokat. Rátalálhatunk az okra, a tudatalattiban ott van minden információ. A terápiákban csak a módszer különbözik, amivel felszínre hozzák az emlékeket. Tudatosítják a tudatalattit. Vajon segíthet-e, ha rá találunk az okra? Vajon segíthet-e ha elkezdjük azt elemezni? Vagy lehet, hogy ettől csak még zavarosabbá válnak a gondolatok?

Számtalan embernek előfordulhat az életében ugyanaz az ok, és mégis más és más jövő születik belőle, aszerint, hogy a történetet milyen érzéseken keresztül éli meg. Az átélt érzelem milyen emlékképet, félelmet, fájdalmat ültet el a tudatalattiban tapasztalatként.

Mert ha ok van, akkor vétkes is van! Ez lehet a fogantatásod, a születésed, a neveltetésed. És te még talán örülhetsz is, hogy magyarázatot találtál, nem te tehetsz róla, nem volt szerencséd, ezért kerültél ilyen helyzetbe.

Valóban így lenne? Nem hiszem.

A lélek törvénye egészen más, mert a léleknek nincs logikája, a lélek nem ismeri az okokat, és ezen a területen véletlenek sincsenek. Minden, amivel szembesülsz, törvényszerűen jön veled szembe, mert éppen erre van szükséged, ebből tanulhatsz, ezen keresztül fejlődhetsz.

Az ok és az okozat a lineáris idő törvénye. Ahogy haladunk előre az időben, mindennek van egy ok-okozati összefüggése. Minden cselekedetünknek, - de tovább megyek - minden gondolatunknak is következménye van. Az időnek azonban kétféle modellje van, egy lineáris (Kronosz) és egy csigavonalú (Kairosz).

A lineáris időben az események egymást követik. Először a múlt, aztán a jelen, később a jövő követik egymást. Egyikből következik a másik. Ez a logika modellje. Tudjuk, hogy egyszer tíz évvel fiatalabbak voltunk, ez a múlt. Tudjuk, hogy ma, most X évesek vagyunk, ez a jelen. És ha nem jön közbe semmi, akkor 10 év múlva 10 évvel idősebbek leszünk. Ez a jövő.

Az érzések egy másik értéket alkotnak az időről. Tudjuk-e milyen a múlt? Van-e olyan, hogy bárki is a múltban vagy a jövőben van. Nem, ez nem lehetséges, hiszen élni csak a jelenben lehet. De mégis, ha a képzelet, az érzések szintjén létezünk, akkor abban a pillanatban, amikor egy múltban megélt fájdalom a felszínre kerül, akkor azt a jelenben éljük. Akkor abban a pillanatban múlt és jelen eggyé válik.

Amikor vágyaink a képzelet szárnyán a jövőbe repítenek, a jövő kerül a jelenbe. Ez a megélt idő. Itt az óráknak, a perceknek nem értéke van, hanem minősége.
Az okokat mindig a múltban keressük, miközben vágyainkkal a jövő felé fordulunk.

Nehéz tisztán elfogulatlanul a jelenre koncentrálni. Pedig teremteni, megvalósítani, gyógyulni csak a jelenben lehet, itt és most. A múltat felszínre hozni, újra átélni egy rég elfeledett érzést, csak akkor szolgálja a jelent, ha sikerül azt szeretettel elfogadni, úgy ahogy van, olyannak amilyen. Nevezhetjük ezt úgy is, hogy megbocsátás, vagy mély felejtés, vagy egyszerűen mondhatjuk csak azt, hogy szeretet.