Életünk szőttese

Egy-egy álom megvalósulásához Isten „kezeinek” sok szálat kell elrendeznie Életünk szőttesén. Az álom megvalósulásában érintett Lelkek útjának összehangolását csak Ő képes átlátni, mi ehhez túl kicsik vagyunk. És ha éppen úgy látjuk/érzékeljük, hogy nem történik semmi életünkben, ami az álmunkhoz vezethetne, vagy netán elindult már valami, de az elakadt (netán visszafejlődött), akkor az még nem jelenti azt, hogy Isten elfelejtkezett rólunk. Ilyenkor számunkra láthatatlanul történnek a dolgok, dúsulnak az energiák, formálódnak a szükséges változások bennünk és körülöttünk. Ekkor az egyetlen kapaszkodó a Hit, hogy a Teremtő „a színfalak mögött” értem is „dolgozik”, és az Élet a legjobbat akarja létrehozni nekem. Ennek tudatában bízni tudunk abban, hogy álmaink, a jövőnk a legjobb „kezekben” vannak, és ez adja a lehetőséget, hogy a Jelen Örömeinek és Lehetőségeink át tudjuk adni magunkat, ahelyett, hogy álmaink megvalósulásán aggódnánk, vagy azt fölösleges erőfeszítésekkel sürgetnénk, kierőszakolnánk.

„Az Igaz Ember azonban derűsen várakozik. A kép azt mondja róla: eszik, iszik, csupa vidám dologgal foglalkozik. Vagyis boldogan élvezi a jelen pillanatait. Nem néz sóváran és kielégületlenül az égre, mert a beteljesülést rábízta az isteni gondviselésre.”

„Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amint nem kapunk meg, nem a miénk.”

„Sorsunk nem magányos, hanem közösségi folyamat. A nagy társasjátékban mi csak a saját szerepünket éljük, s képtelenek vagyunk megérteni, hogy ami velünk történik, az a többi ember története is! A karmák össze vannak kötve: ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá. Néha mi maradunk le, néha a többiek, s ilyenkor várni kell, mert késik a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés. Hogy ez mikor jön el, csakis isteni szemmel lehet látni: a Nagy Rendező szemével, akinek mindenki fontos, s mindenkiben látja az érlelődő folyamatokat.”

„Az Igaz Ember kétség és remény fölött él, mégpedig vidáman, mert csakis az „Örökkévaló Most” a hazája. Nem függ a jövőtől!”

„Így vár a bölcs. Élvezve a Nagy Most adományát. A jelen öröme eltünteti lelkéből a hiányjeleket.” „Még nincs itt, amire vársz – de most nem is hiányzik. Most erőt gyűjtesz, s főleg belső örömöt. Most érted meg a tanácsot: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől!”” (Idézetek Müller Péter Jóskönyvéből – 5. jósjel: Várakozás)

Cselekvés vagy nem cselekvés?

Akkor éljük meg ránk nehezedő nyomásként, teherként a Jelent (és nem lehetőségek tárházaként), ha a jövő vágyaira áhítozva várakozunk, vagy kényszeresen cselekszünk (mi próbáljuk meg helyükre tenni a szőttes szálait), miközben a Jelen örömöt, szárnyalást adó lehetőségei mellett elmegyünk, pedig lehet, ezek lennének azok, amelyek könnyedén elrepítenének minket vágyainkhoz. Ekkor válik a vágyott jövő felé haladás kényszerű várakozássá, vagy görcsös, makacs, akaratos cselekvéssé, holott ugyanezt örömteli „utazásként” is megélhetnénk. Az utóbbi a türelem magasabb oktávját képviseli, míg az előbbi az alacsonyabbat. Miénk a választás, hogy ráhelyezkedünk a magasabb oktáv emelő áramlataira, vagy fölösleges „szárnycsapásokkal”, erőlködve haladunk az áramlattal szemben, ezáltal az alacsonyabb oktávot megélve.

Sokszor a cselekvés valójában nem fizikai cselekvést jelent, hanem csak gondolati teremtést: „Ha megérted, hogy sokkal inkább gondolataiddal, mint sem tevékenységeddel teremtesz, sokkal több vágyadat valósíthatod meg jóval kevesebb erőfeszítéssel – és a küzdelem hiányában sokkal jobban fogsz szórakozni.” (Eshter és Jerry Hicks – A bőség törvénye) És persze ugyanígy helytelen lehet a terméketlen, nem cselekvő várakozás („majd megoldódik magától”), a változástól való félelmek nyomása alatti tétlenség, a változásért való felelősség fel nem vállalása, amely valójában a Lélek Útjának fel nem vállalása. Ez megint csak kényszerű teherré teszi a jelent, és a jövőre való várakozást, ráadásul a tehetetlenség érzését adja. Honnan tudhatjuk, hogy mikor van szükség a cselekvő várakozásra és mikor a nem cselekvő várakozásra (ez utóbbi sem tétlenség, csak elengedjük a jövő miatti kényszeres cselekvést, és a Jelen teendőire fókuszálunk)?

Ha haladunk a Jelen Áramlataival és vágyunk megvalósulását átadjuk az Isteni „kezeknek”, akkor hallhatjuk meg belső sugallataink révén Lelkünk, Isteni Énünk útmutatásait. Ha gondolatainkat az abbéli félelmek kötik le a jövővel kapcsolatban, hogy „nem sikerülhet”, „nekem nem jár”, „tehetetlen vagyok”, stb., akkor a Lélek sugallatait nem halljuk meg, azok nem tudnak beférkőzni tudatunkba, és ezáltal a Jelen örömöt okozó lehetőségeit sem láthatjuk meg. Így nem láthatjuk tisztán, hogy minek van itt az Isteni-időzítés szerint az ideje, és minek nincs. „Ha igent mondasz életed isteni tervére, olyan erőket szabadítasz fel, amelyek isteni megoldásokkal irányítják életed eseményeit. Kerüld a harcot, a belső vívódásokat és a fölösleges fáradozásokat. Bízz a Szeretetben, mely már oly régóta kísér, vezet és segít.”