A tánc a legősibb gyógyító művészetek egyike. Felszabadítja a blokkolt energiákat, helyrebillenti test és lélek megbomlott harmóniáját. Ma már nemcsak pszichiátriai betegségeket gyógyítanak ezzel a módszerrel, a terapeuták rájöttek, hogy az egészségeseket is teljesebbé teszi egy kis spontán mozgás.

Szállnak a selymek halk arab zenére. Izgató pirosak és sárgák, nyugtató zöldek és kékek. Bár megfogadtam, hogy beállok a táncolók közé — egyelőre csak ülök a szőnyegen, és nézem a kendőket röptető lányokat.

Gondoljatok valakire, aki nagyon megbántott benneteket, és a mai napig nem tudtatok megbocsátani neki. Vagy egy helyzetre, amelyben szörnyen rosszul éreztétek magatokat. Az indulataitokat vetítsétek ki a kendőre, és csináljatok vele, amit akartok! — Mióta elhangzott Nagy Alexandra táncterapeuta instrukciója: a terápia résztvevői gyűrik, tépik a selymeket, hasítják velük a levegőt. Van, aki meg is tapossa a szerencsétlen kelmét, egy másik lány ostornak használja, önmagát üti-csapkodja vele. A szájak szögletében nem bujkál mosoly, az indulatok valódiak.

Csak én és a szomszédom nem mozdulunk. Ő mereven fekszik a matracon, kezeit szorosan összezárt combjai mellett tartja, az anyag az arcát takarja. Némelyeket ingerelheti a mozdulatlanságunk, ugyanis meg-megsuhintanak minket. Méltósággal tűröm a fejemre mért kendőcsapásokat, de továbbra sem moccanok. Meghökkent, ahogyan átélik a feladatot.
Hirtelen elhallgat a zene.

Most, hogy szabadjára engedtük indulatainkat, következzen a megbocsátás! — mondja Alexandra, a magnó gombján tartva kezét. Lágyabb, dallamosabb zenemű csendül, a lányok, mint a balerinák a színpadon, úgy suhannak, szökellnek, elegáns mozdulatokkal úsztatják a levegőben a megtépázott sálakat. Úgy tűnik, aki korábban nem érzett haragot, megbocsátani sem képes: én is, szomszédom is tovább ücsörgünk a táncolók gyűrűjében. Egy szimpatikus lány megsimogatja arcunkat a kendőjével. Mi tagadás, jólesik. A mellettem ülő fel is áll, és csatlakozik a többséghez. Eddig a lányok magányosan táncoltak, most viszont kezdenek párokba rendeződni. Ketten egy nagyméretű kendőt feszítenek a fejük fölé, a többiek bebújnak alá, és összekapaszkodva ringatják magukat az elhalkuló zenére.
– Volt egy nagy csalódásom.
– Megműtöttek, azóta nem érzem nőnek magam.
– Nem gyűlölök senkit, nincsenek lezáratlan ügyeim…
Így magyarázzák a lányok utóbb, mi inspirálta őket a foglalkozás első felében.
– Megkönnyebbültem, mikor megbocsáthattam. Nem jó haragudni.
– Korábban egyedül táncoltam, de már vágytam a többiek érintésére.
– Biztonságban éreztem magam, ahogy bevontatok a lepel alá… — értelmezik az est második részének történéseit.

A táncterápia története az ősi gyógyító sámánrituálékban gyökerezik. A modern orvoslásban a huszadik században kezdtek táncterápiát alkalmazni Amerikában. Pszichiáterek jöttek rá, hogy a tánc segít azoknak a betegeknek, akik szóban nem képesek megnyilvánulni, érzelmeket kifejezni. Később a terapeuták egészséges embereknek is indítottak kurzusokat, amikor rájöttek, mennyi jót lehet megélni egyetlen óra felszabadult ugrálás alatt. Gondoljunk csak bele: a tánctól mindig feldobódunk, a depresszióellenes hatás tehát egyértelmű. Ma már ismerjük a biokémiai magyarázatot is: mozgás közben a „jókedvcsináló" dopamin- és szerotonin- hormonok felszaporodnak a szervezetben. Emellett működik pszichés hatás is. A vérében van a tánc — mondják a jó ritmusérzékűekre, de tulajdonképpen mindanynyian ösztöneinkben őrizzük a mozgás élvezetét. Kultúránkban a tánc mindig valami örömteli eseményhez (baráti együttléthez, esküvőhöz, ünnepekhez) kapcsolódik. Ha mozgunk, a szép élmények önkéntelenül felidéződnek. A táncterápiával így tulajdonképpen megfordítjuk a folyamatot: ezúttal nem azért táncolunk, mert jókedvünk van, hanem a tánclépésekkel hívjuk elő a vidámságot. A puszta jó közérzeten túl javul a keringés, a légzés, erősödnek a csontok és az izomzat. A hajladozás jó derékfájásra, az ugrálás a stressz oldására. Mindehhez nem szükséges táncosmúlt, itt nincsenek szabályok. Egy mosoly, egy gesztus is táncnak számít. Ha pedig mindez csoportban zajlik, az energiák összeadódnak.

A társaság biztonságot ad — magyarázza Alexandra. — Itt a fiatalok elfogadják egymást. És mivel mindenkinek van valami gondja, könnyebben megosztják egymással a problémákat, mintha egy pszichológussal kellene megbeszélni azokat. Van, aki depresszív hajlama miatt jön, mások magányosak, nem tudják elfogadni a testüket, vagy éppen kapcsolataikat nehezítik konfliktusok. Megint mások egyszerűen szeretnek táncolni. Nem alaplépések szerint, hanem úgy, ahogy belülről jön.
Racionális világunkban nagy szükség van arra, hogy néha spontán módon viselkedjünk. Mivel a tánc részben tudatalatti tevékenység, sok olyan érzelmet, élményt felszínre hozhat, amit elrejtettünk magunkban. A tánc közben — akár akarjuk, akár nem — önmagunk vagyunk.