Mikor „került ránk” az álarc?

Gyermekkorunk eseményei, felnőtt korunk hétköznapjai arra késztetnek bennünket, hogy védekezésül álarcot vegyünk magunkra, és különböző szerepekben tetszelegjünk. A szülői tekintély, a külvilág elvárása, vagy általunk képzelt elvárása, vagy bármely olyan szituáció, ami félelmet, vagy a fájdalom lehetőségét sejteti számunkra, bekapcsolja bennünk a stresszt, és az erre adott védekezési mechanizmusok következtében egyre több és több szerep válik a részünké. Némelyiket annyira gyakran működtetjük, hogy már-már teljesen magunkénak érezzük, azonosulunk vele, és elfelejtjük, hogy kit is rejtettünk el az álarc és a jelmez mögé.

Ezen szerepek által energiát adunk egy képzelt alaknak, és megtagadjuk az energiát valós önmagunktól. Ha szerencsénk van, akkor egyszer csak azt érezzük, hogy szorít a jelmez, a „ránk égett álarc” szűkké válik. Nincs terünk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, netán valamilyen betegség üti fel a fejét, folyamatosan azt érezzük, hogy nincs választásunk, és az életünk sem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Ugyanis, ha nem saját magunkat „játszuk”, akkor nem találjuk meg a saját utunkat sem, és nem a saját Életünket éljük.

Valóban védelmet jelent?

Álarcaink, és szerepeink védelme azonban illúzió, ugyanis mindegyik csak hamis védelem. Valójában sokkal sérülékenyebbé válunk általuk, mert önmagunk megtagadásával megtagadjuk azokat a képességeinket, amelyek valódi védelmet jelentenének számunkra. Az önmagunkkal való Egység megtagadásával az Elkülönültség állapotába kerülünk: elkülönülünk önmagunktól, képességeinktől, tudásunktól, erőnktől. Viszont „egységbe” kerülünk a külvilág elvárásaival, a szerepekkel. Ezzel lekapcsolódunk isteni énünkről, amelynek révén a legnagyobb biztonságot adó részünket tagadjuk meg. Néha már olyan mértékig, hogy nem is emlékszünk rá, rendelkezünk vele. Ezért aztán persze, hogy nem jut eszünkbe használni bölcsességünket, tudatosságunkat azokban a helyzetekben, amelyekben védelemre lenne szükségünk. Nem vesszük észre, hogy igazi erőnk forrása álarcunk és jelmezünk mögött lakozik, és ezáltal még meg is akadályozzuk, hogy a segítségünkre legyen.

Milyen szerep vezet a siker felé?

Az Élet Színpadán azt a szerepet kell játszanunk, amelyet Teremtőnk szánt nekünk, amelynek a bennünk lévő isteni szikra a lenyomata. Csak ebben a szerepben lehetünk sikeresek az Élet minden területén. Ugyanis azok a szerepek, amelyeket születésünket követően a külvilág és életünk szereplői hatására, vagy a saját hitrendszerünk, gondolkodásmódunk, attitűdjeink (belső hozzáállás), az ego védelmi taktikái, játszmái következtében felvettünk, előbb vagy utóbb, de bukásra ítéltetnek. Éppen ezért hallgassunk az Égi Rendező útmutatásaira, instrukcióira, amely belső hangunk, intuíciónk révén jut el hozzánk. Még akkor is ezt kövessük, amikor a külvilág mást diktál, vagy vár el, ugyanis csak így arathatunk sikert az Élet Színpadán. A szerepünket Istennek tetszően kell „játszanunk”, nem pedig egy másik embernek, vagy a társadalomnak tetszően. Merjünk mások lenni!

Ki az úr a háznál?

Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy életünk egyes szereplőinek hatalma van életünk felett. Ez illúzió, és a felelősség felvállalásának elkerülése. Ezt csak addig látjuk így, amíg álarcunkkal, szerepünkkel azonosítjuk magunkat. Ugyanis életünk és önmagunk felett valójában csak egy valakinek van hatalma. Annak, aki az álarc és a jelmez mögött arra vár, hogy végre a színpadi reflektorok fényébe kerülhessen. A választás mindig a miénk, hogy félretesszük-e illúzióba kergető félelmeinket, hitrendszereinket, és megengedjük-e, vállaljuk-e, hogy valódi énünkkel, önmagunkként kilépünk a „világot jelentő deszkákra”, vagy továbbra is rejtegetjük őt a színfalak mögött, és leélünk úgy egy életet, amelyben azt hisszük, velünk nem kegyes a sors, nekünk nem jár több.

Pedig a több mindvégig ott van, csak az álarc elrejti. Nem csak a külvilág elől, hanem önmagunk elől is. Néha egy betegség, kudarcok sora, vagy valamilyen válság indítja el azt az alkímiai folyamatot, amely átalakító tűzével leolvasztja rólunk az ego által kreált, önmagunkat megtagadó védelmi szerepeket, játszmákat. De van, aki még ilyenkor sem nyílik meg a transzformáló, átalakító folyamatnak, nem engedi, hogy a betegség, élethelyzet, kudarc felnyissa a szemét.

Miért lehet nehéz megválni az álarctól?

Ennek általában több is oka van (nem feltétlen tudatosan jelenik meg):

• attól tart az illető, hogy ha felfedi valódi önmagát, akkor védtelenné válik,
• elveszít valakit, aki fontos számára, elfogadhatatlanná válik mások számára
• fél meglátni azt a nagyságot, aki ő valójában, mert esetleg attól tart, hogy nem tudja kezelni, irányítani, és esetleg magának és másnak is árt vele.

Nézzük miért alaptalanok a fenti megközelítések:

Az igazi védelem - Önvalónk

1.) Ne féljünk attól, hogy ha megmutatjuk igaz valónkat, akkor védtelenné válunk.
Valódi énünknek senki sem árthat, a legbiztosabb védelmet ő tudja adni nekünk, ő rendelkezik mindazzal a képességgel, eszközzel, ami erőt, bátorságot és védelmet nyújt számunkra. Egónk kreálta védelmi szerepeink valójában gyenge pontjaink, „lyukak a bástyán”. Védelmi eszközei a különböző játszmák, amelyek átmenetileg lehet, hogy védelmet adnak, de előbb vagy utóbb bebizonyosodik róluk, hogy csak illúzió az a védelem, amit adnak, valójában nem védenek meg minket, sokkal inkább bezárnak, „bebörtönöznek”. Egy idő után „kényszerzubbonnyá” alakulnak, korlátozzák életterünket, képességeinket, lehetőségeinket, gúzsba kötnek minket. Ezáltal nem csak a veszélyesnek ítélt helyzettől védenek meg, hanem attól is, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Az Élet megmutatja, hogy ahogy működtetőjük is „hamis” (a játszott szerep), így ezek sem adnak valódi védelmet, hatalmat. Vagy ha mégis, akkor annak az az ára, hogy valódi énünket teljesen fel kell áldoznunk. (Nagyon szépen szimbolizálja az emberi játszmákat a „Császár új ruhája” című Andersen mese, olvassuk el ilyen szemmel is.)

Valóban megéri?

Általában még egy komoly árat fizetünk ilyenkor, amelynek neve: betegség. A krónikus testi fájdalmak, súlyos elhúzódó betegségek mindig azt üzenik: az élet valamelyik területén hosszú ideje folyamatosan megtagadjuk magunkat. Ez pedig azt mutatja, hogy a látszólagos védelem tényleg nem tudott megvédeni bennünket, hiszen a betegség meg tudott támadni. Lehet, hogy látszólag emberi kapcsolatainkban, helyzetekben nem sérültünk, megőriztünk egy látszat harmóniát, de önmagunk megtagadása révén, a lélek szintjén megjelenik a sérülés, az egyensúly hiánya, amelyet a test vagy hamarosan, vagy hosszabb idő után betegség formájában visszajelez.

Ilyenkor ugyanis mi magunk indítottunk támadást saját magunk, vagyis valódi önmagunk ellen a megtagadás által. (Az autoimmun betegségek eredője is ez – ezeknél a betegségeknél az immunrendszer a saját antigénjei ellen indít támadást, vagyis a saját védelmi rendszerét támadja. Mi is ezt tesszük, amikor valódi énünket megtagadjuk, és ezáltal saját védelmi eszközeinket is.).
Valójában önmegtagadásunk révén tesszük magunkat csak igazán védtelenné. Ráadásul a kudarcot így biztosan nem kerüljük el (hiszen önmagunk megtagadása csak ide vezethet), a sikert viszont biztosan. Lehet, hogy látszólag átmeneti sikereket érünk el, de az Élet egészét tekintve kudarcot vallunk.

Harmónia - de kivel és milyen áron?

A kívül ki nem élt konfliktust ugyanis belül játsszuk le (pl. harag), nem tudatosan ugyan, de harcba szállunk önmagunkkal, és ebből csak vesztesen jöhetünk ki. Ezáltal a kint fenntartott „harmóniát” felcseréljük a belső konfliktusra.

A konfliktuskerülő attitűd különösen hajlamosít arra, hogy feladjuk az Egységet önmagunkkal. Egyetlen dolog számít ilyenkor: maradjon meg a harmónia a külvilággal, mindegy milyen áron. Ez azonban csak látszat harmónia. Ha ugyanis nem vagyunk Egységben önmagunkkal, akkor már nincs harmónia, és az a helyzet sem lehet harmonikus, amiben mi is benne vagyunk, amiben mi is részt veszünk. Az Egész szempontjából a harmónia felborult. Igazi harmóniát az a kívül megélt, lejátszott konfliktus adhat, amelyben mind a két vagy több fél Egységben marad önmagával, igényeivel, és nyitott a másik nézőpontjára, igényeire is. Mindkettőjük célja a „közös nevező”, a közös Egység megtalálása. Egyikőjük sem veszi magára sem az elnyomó, sem az elnyomott szerepét, Egyenrangú félként viszik végig a konfliktust.

Ugyanis a külső látszat harmóniát minden esetben úgy érjük el, hogy az egyik fél (a gyengébb személyiség) behódol a másik akaratának, elvárásának. Általában azok félnek a konfliktustól, akik hajlamosak feladni önmagukat, ezért aztán mindig azt élik meg, hogy vesztesen jönnek ki belőle. Fel kell ismerniük, hogy a kudarc vagy a siker is bennük van, ők határoznak afelől melyiket érik el, a külvilág ezt nem tudja befolyásolni. A konfliktuskerülő egyén a másikkal való harmóniára, „egységre” törekszik (hogy elkerülje a konfliktust), ezáltal válik diszharmonikussá önmagán belül. Márpedig olyan helyzet nem lehet harmonikus, ahol az egyik félben diszharmónia van. A harmónia csak az Egyenrangúság állapotában születhet meg. Ebben az állapotban mindenki a saját belső Egységéért felelős. A másik fél harmóniájáért a másik fél felel, és nem te. Én nem vagyok felelős a másikért, és ő sem felelős értem. Egyikünknek sem felelőssége, hogy a másik jól érezze magát, elérje/megkapja, amit akar. Mindenki csak a saját maga oldaláért felelős, a saját maga jóllétéért, céljaiért, vágyaiért, vagyis az önmagával való Egységért. Ez pedig nem önzés, hanem a felelősségi határok helyes meghúzása és megtartása a konfliktusban (és persze bármilyen más helyzetben is). Az önzés az, ha a másik nézőpontját meg sem akarjuk érteni, és kíméletlenül csak arra törekszünk, hogy a saját érdekünk vagy igazunk érvényesüljön. A konfliktus szó jelentése: nézeteltérés, összeütközés. Vagyis a konfliktusban különböző nézetek ütköznek össze, és ezek „közös nevezőjét” kell a két félnek megtalálni. Ezért is fontos, hogy a másik nézőpontját megértsük, hiszen így találhatjuk meg az Egységet egymással. Ennek alapja pedig a párbeszéd. Méghozzá a nyugodt, tényszerű párbeszéd, amelyben nem a másik hibáztatásával nyerhetünk „csatát”, hanem a saját álláspontunk tényszerű, higgadt felvázolásával. A konfliktustól azért is félnek sokan, mert sokaknak a konfliktus egyenlő a másikkal való hangos csatározással. Az érdekek ütköztetésének nem feltétlen kell „csatazajjal” járnia. Ez a két fél tudatossági szintjén múlik…

A konfliktus lehet jó is?

A konfliktus ugyanis bölcsen „lejátszva” hasznos dolog. Valamire tanítja a benne résztvevőket, ha mind a ketten törekszenek arra, hogy megértsék a szituáció üzenetét. A konfliktus is egy alkímiai folyamat: kiégeti két vagy több ember kapcsolatából, és a két emberből azokat az aspektusokat, jellemvonásokat, amelyek a harmonikus (valóban! harmonikus) kapcsolat útjában állnak. Sokat segíthet, ha meghallgatjuk egymás álláspontját, sérelmeit és megpróbáljuk megnézni a helyzetet a másik szemszögéből. Tudatosan viszonyulva a konfliktusos helyzethez mindkét fél felismerheti miért került abba a helyzetbe, mire tanította a konfliktus, és mi az, amit a konfliktus „hője” ki akar égetni belőle. Mi az a személyiség jegy, amit ott kell hagynia a „konfliktus tüzében”, hogy ott feloldódva átadhassa helyét egy magasabb minőségnek, amelyet aztán személyisége részévé kell tennie. Ez esetben tud a konfliktus építő folyamattá válni.

Ha egónk sértettségéből, haragjából hajigáljuk a másikra saját igazunkat, az övét pedig meg sem akarjuk hallani, akkor egy parttalan konfliktus áradatba kerülünk, amely pusztító tűzzé válik, és „megégeti” a két felet is, és maga a kapcsolat is a „tűz martalékává válik”. És ebből a konfliktusból valóban nincs más kiút, mint az, hogy kimenekülünk belőle, és kerüljük azt, nehogy még egyszer megégjünk. Ki akarja magát megégetni? Senki. Bekapcsol a „fájdalomtól való félelem mechanizmus”, ami nem engedi, hogy még egyszer belemenjünk nem csak az adott személlyel egy másik konfliktusba, hanem bármilyen konfliktusba. Ugyanis ebből a konfliktusból megtanultuk, hogy mi csak vesztesen jöhetünk ki belőle. Többet pedig nem akarjuk megégetni magunkat. Törekedjünk arra, hogy a konfliktus hője az alkímiai folyamatot segítse, ahelyett, hogy valamelyik, vagy netán mindkét fél perzselődjön benne. Valamint azt kellene meglátnunk ilyenkor, hogy csak azért tudtunk megégni ebben a helyzetben, mert megtagadtuk magunkat, ezzel ugyanis kikapcsoltuk, hatástalanítottuk védelmi rendszerünket: tudatosságunkat, bölcsességünket. Jegyezzük meg: minden helyzetben a legbiztosabb védelmet az önmagunkkal való Egység adja!

Tényleg elveszíthetünk valakit?

2.) Ahogy „Önérvényesítés vagy Szolgálat” című írásomban is megvilágítottam már ezt a kérdést (lásd: www.lelekvirag.hu – Hirlevél archivum menü): „A valódi szolgálat sosem igényli azt, hogy közben megtagadjuk, tönkretegyük magunkat, vagy olyan feladatot vállaljunk magunkra, amely meghaladja erőnket, hisz ezzel isteni énünket áldozzuk fel, amely boldogságra, egészségre, örömre teremtetett. A valódi áldozat az, hogy feláldozzuk azt, akivé az ego tesz minket, áldozatot hozunk azért, hogy valódi isteni énünk megnyilvánulhasson, vagyis áldozatot hozunk Önmagunkért. Lehet, hogy ez által elveszítjük azok szeretetét, megbecsülését, figyelmét, társaságát, akikét eddig fontosnak véltük, de ez az, az áldozat, amit meg kell hoznunk, nem pedig az, hogy elhagyjuk valódi önmagunkat másokért. Valódi önmagunk visszanyerése csak olyan „veszteséget” hozhat, amely csak látszólagos, mert valójában ez a legnagyobb nyereség, amit földi életünkben valaha is elérhetünk. Aki nem örvendezik velünk valódi énünk felszabadulásán, az valójában nem minket szeretett, hanem azt a szerepet, amit a „szeretetéért” cserébe magunkra vettünk. Az álarccal együtt hadd távozzon életünkből annak csodálója is, hisz mind a kettő csak egy hamis szerep, aminek nincs helye abban a valódi „szerepben”, aminek megvalósításáért megszülettünk.”

Valódi énünk – a tiszta erő

3.) Valódi énünk, erőnk nem árthat sem másnak, sem magunknak. Ugyanis benne a velünk hozott isteni tisztaság lakozik, amelynek egyetlen célja van a benne megnyilvánuló erővel: teremteni, alkotni, kiteljesedni önmaga és mások javára. Ez az erő eredendően tiszta, természeténél fogva képtelen arra, hogy bárkinek ártson. Míg a kicsinyes, ego kreálta szerepeink (amelyeket félelemből, fájdalomból, és fájdalomtól való félelemből hoztunk létre) nem tesznek mást, mint folyamatosan vagy önmagunk, vagy mások, vagy netán egyszerre mindkettő ellen fordítják erejüket (pl. vagy önmagunkat nyomjuk el egy szereppel, vagy a másikat).

Valódi énünk „jelszava”: az Egyenrangúság. Minden élethelyzetben megőrzi egyenrangúságát másokkal, és nem törekszik arra, hogy mások egyenrangúságát velünk szemben gyengíteni, csorbítani próbálja. Sőt, segíti a másikat egyenrangúságának megélésében, hisz tudja, hogy ez az ő pozícióját, értékét, helyzetét nem veszélyezteti. És arra sem kényszeríti a másikat, hogy az levegye álarcát, ha ő arra még nem kész. Ereje és bölcsessége segíti abban, hogy a másik álarcát elfogadja, megértse azt. Ahogy Saint-German is tanácsolja: „Ha egy embertársadban felfedezel valami tökéletlenséget, ne térj le a tökéletesség útjáról, engedj szabad folyást a szeretetednek és részesítsd a benned élő tökéletesség erejében az illetőt. Ezzel nagyobb szolgálatot teszel neki, mintsem álmodnád.”

A varázsszó, ami a csodák kapuját nyitja

„Játszhatod” azt is, aki vagy. Hidd el, ez a szerep sokkal könnyebb és élettelibb. És segíts másokat is abban, hogy ők is valódi énjüket „játsszák”. Mert így arathatunk mindannyian sikert az Élet Színpadán.

Isten minden gyermekét egyformán szereti, miért juttatna hát jelentéktelenebb, kevésbé fontos szerepet, kisebb életteret, helyet bárkinek is az Élet Színpadán. Csak mi magunk vagyunk azok, akik elvesszük magunktól azt a lehetőséget, amit az Élet/Isten adott. Ne hibáztass hát senkit (sorsot, embertársadat), ha nem úgy alakul az életed, ahogy szeretnéd! Inkább dobd el jelmezed, vesd le álarcod, és mutasd meg valódi önmagad! Hidd el, ebből mindenki számára csak jó származhat! Csak annak nem fog tetszeni ez a „szerep”, aki még maga is álarcban van. Ne várd, hogy tapsoljon neked, de attól még, Te csak legyél az, aki vagy!

Merj megmutatkozni! Ragyogtasd fel napodat! Ekkor lehet csak életed olyan fényes, és derűs, amilyennek TE szeretnéd. Álarcod sötét felhőként takarja el napodat, miért csodálkozol hát, hogy életed borús napokban telik.
Te is egy szín vagy Isten festővásznán. Az összkép csak akkor lesz megfelelő, ha „abban a színben pompázol”, amelyet Isten az Élet festményén neked szánt. Légy önmagad! Ez az egyetlen feladatod, minden más csak fölösleges energiapocsékolás. Ahogy Szophoklész is mondta: „Az vagyok, aki vagyok. Úgysem lehetek más: miért féljek hát fölfedezni, ki vagyok?”

Megsúgok egy titkot!: Nincs csodálatosabb dolog, mint amikor önmagad lehetsz! Engedd meg magadnak a csodát! A csoda kapuját pedig a következő varázsszó nyitja: „Vagyok, aki vagyok!”


Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu
Kineziológus, Természetgyógyász