Hasonlót a hasonlóval, vagyis kutyaharapást szőrével: ez a homeopátia alapelve.

Ezt a módszert széles körben alkalmazzák, sokféle állapot kúrálására használják annak ellenére hogy mintegy kétszáz évvel a kitalálása után sincs még hatásosságára természettudományos magyarázat.

A XVIII. század végén egy német orvos, Samuel Hahnemann (1755-1843), annyira kiábrándult korának kegyetlen és eredménytelen kezelési módszereiből, hogy abbahagyta orvosi praxisát. Tanulni, kutatni és fordítani kezdett. Hanemann egyik első lefordított munkája dr. William Cullen: Értekezés a malária gyógyításáról című írása volt, melyben a szerző állítja, hogy a kínafakéreg maláriát gyógyító képessége a keserű ízének tulajdonítható (a kínafakéregből nyerhető a malária homeopatikuma, a kinin). Mivel Hanemann kételkedett ebben a magyarázatban, saját magán próbált ki apró adagokat a kínafakéregből, és rájött, hogy ez a szer magát a betegséget volt hivatott gyógyítani.


Gyógyító tulajdonságok

Abból a megfigyelésből, hogy egészséges embereknek adott bármilyen anyag milyen tüneteket kelt, Hahnemann rájött, hogy így fedezhetők fel az adott anyag gyógyító tulajdonságai. Ezt az eljárást - amely a homeopatikus elmélet és gyakorlat alapjává - a szer ellenőrző próbájának nevezte.

A rokonszenvi gyógymód alapelvét Hahnemann úgy hívta, hogy „similar similibus curenter”, ami annyit jelent, hogy „hasonlót a hasonlóval gyógyítani”. Ez lett az első szabálya annak a gyógyítási módszernek, melyet homeopátiának neveztek, a görög homoios (hasonló) és pathos (szenvedés vagy betegség) szavakról, hogy megkülönböztessék az ellenszenvi gyógymódot alkalmazó hagyományos orvoslástól, melyet ő „allopátiának” hívott (jelentése: „ellentétes szemvedés).

Amikor Hahnemann homeopatikumokkal kezdett gyógyítani, módszerét hitetlenség fogadta, a kollégái kinevették. A betegek viszont özönlöttek hozzá, és az általa elért megdöbbentő eredmények megerősítették az elméletét. Mégsem lehetett teljesen elégedett, mert akik a készítményeit szedték, azok között a betegek között akadt olyan is, akinek a tünetei súlyosbodtak.


Rázva gyógyít

Elkezdte vízben vagy alkoholban felhígítani a homeopatikumokat, aztán rájött, hogy amikor ezek kellőképpen fel voltak hígítva ahhoz, hogy a mellékhatások elmúljanak, már nem eredményeztek gyógyulást. Ezért tovább kísérletezett, és rájött, hogy ha hígított szert egyszerű keverés helyett erősen felrázza, megbízhatóan gyógyít.

A rázás technikát Hahnemann „potenciálásának”, az így előállított homeopatikumot „hatékonyított szernek” nevezte. Azt látta, hogy így nemcsak egy mellékhatásokat nem okozó orvosságot kapott, hanem minél jobban felhígította - potenciálást alkalmazva - a szert, az annál hatékonyabban gyógyított. Úgy vélte, hogy a rázás felszabadítja az anyagcseréjét, energiáját. Számozni kezdte a szereket, attól függően, hogy hányszor hígították fel. Például D1-nek nevezte az 1 rész hatóanyagot és 9 rész hígító folyadékot tartalmazó homeopatikumot. Nagyobb hígításokkal is kísérletezett, és ezeket még hatékonyabbnak találta. A hígítási módszer miatt még több gúnyolódás érte az orvosok részéről, akik - mivel nem találtak magyarázatot - nem értették, hogy egy ennyire felhígított dolognak miképpen lehet bármiféle hatása. A homeopátia a sok ellenszegülés dacára is fennmaradt és elterjedt, mégpedig azért, mert rendkívül hatékony.

Az első tanácsadás egy homeopatánál általában meglepően hosszú időt vesz igénybe: az egy vagy két óra átlagosnak tekinthető. A beszélgetés alatt a homeopata nagyon részletesen kikérdezi a pácienst. Nemcsak a panaszairól, hanem életmódjáról, viselkedésről, kedvteléseiről is. Érdeklődik arról, hogy milyen feszültségek és terhelések közepette él, milyen az érzelmi, lelki állapota, a személyisége.

A homeopatikus gyógyítás a betegségek megelőzésére törekszik úgy, hogy korrigálja az apróbb kiegyensúlyozatlanságokat, mielőtt azok komolyabb tünetekké és meghatározott betegségekké alakulhatnának. Az effajta kezelésnek a szószólói állítják, hogy azok az emberek, akik homeopatikus szereket szednek, általános egészségi állapotukat rendszerint egyre jobbnak találják. Jobban fel vannak vértezve a fertőzésekkel szembeni ellenállásra.
A homeopatikus szerek előállításához használt természetes anyagok, melyekből több mint kétezerféle létezik, különböző forrásokból származnak. A legtöbbet növényekből nyerik, bár ásványok, fémek, sőt még bizonyos mérgek is felhasználhatók.


Ne érjünk hozzájuk

A homeopatikus szerekbe könnyen kerülhet szennyeződés, ezért lehetőleg ne érjünk hozzájuk. A tablettákat az adagoló doboz kupakjából ejtsük egyenesen a szánkba, illetve a porokat közvetlenül abból a papírokból szórjuk, melybe be vannak csomagolva. A szereket hagyjuk a nyelvünk alatt feloldódni, ne nyeljük le egészben. Kerüljük az evést, ivást, dohányzást vagy fogmosást az adag bevétele előtt és után húsz percekig.

A szereket legjobb a saját csomagolásukban tartani, hűvös, száraz helyen, jól elkülönítve más erős szagú anyagoktól, - például parfüm, molyirtó, dohány, kávé.
A homeopátia fejlődésével különböző iskolák alakultak. A pluralisták például úgy tartják, hogy egyetlen szer sem lehet önmagában pont megfelelő egy-egy személynek, ezért ők egyszerre több szer alkalmazása mellett érvelnek. Más szakemberek azt állítják, hogy a szereket össze kell keverni és nagyon kis erősségűt, azaz minél magasabb potenciájút kell használni. (Minél nagyobb a hígítás foka annál magasabb a potencia.)


Közelebb a hagyományoshoz

Mind többen vannak, akik eltérnek a homeopátia általános alapelveitől, mely szerint a hasonlót a hasonlóval kell kezelni. Ők közelebb állnak a hagyományos orvosláshoz, inkább a tüneteket kezelik, mint az egész személyt.

Azt a jellegzetes tényt, hogy egy lázas beteg szomjas, a homeopaták nem tartják olyan érdekesnek, mint azt, amikor egy lázas ember nem szomjas. Ők mindig a szokásos tünetek rendkívüli kísérőjelenségeit keresik.


Homeopatikumok készítése

A homeopátiás gyógyszereket a törzsanyagból kiindulva számos fokozaton hígítják és az előírt módon vegyítik. Ez az előállítási mód a potenciálás. Hígítás és összerázás után a gyógyszereknek magasabb hatásfokot tulajdonítanak, mint a mekkora anyagkoncentrációjuk alapján elvárható volna. A folyékony kiinduló anyagokat oldhatóságuktól függően szesszel vagy vízzel hígítják, a szilárdakat tejcukorral finomra összemorzsolják. Ezeket nevezik őstinktúráknak. Ha egy rész őstinktúrát adunk kilenc rész hígító anyaghoz, és ezt az előírt módon összerázzuk, a D2-es potenciát kapjuk. Ha aztán ebből a hígításból újra egy részt veszünk, ezt összekeverjük kilenc azonos rész hígítószerrel, megkapjuk a második decimálpotenciát (D2). A hígítás során alkalmazott eljárási mód szerint különböző elnevezésű potenciák vannak, még pedig D-, C-, és LM-potenciák. A D-potenciáknál 1:10 arányban folyik a hígítás, a C-potenciáknák minden hígítási fok 1:100 arányban történik. Az LM-potenciáknál az első fok 1:50 000 arányú hígítás. Az eltérő potenciák hatása mindenkor teljesen más.


A homeopátia alkalmazása

Enyhébb betegségek esetén saját magunkat is kikúrálhatjuk. Próbálkozzunk homeopatikumokkal, amíg meg nem találjuk a nekünk megfelelőt. Krónikus vagy komoly betegségekkel mindig forduljunk szakképzett homeopatához. Vannak olyan orvosi kezelésre szoruló állapotok, amelyekben kerülnünk kell a homeopatikus szereket. Ide tartozik a legtöbb, mozgással kapcsolatos probléma, mint például a ficam, a derékfájás és a súlyos testi sérülések.


A homeopata orvosnál

A homeopata orvosnál semmi sem olyan, mint a háziorvosnál Ez azért van, mert a homeopata a személyt kezeli, nem a betegséget. Készüljön fel arra, hogy az első látogatás alkalmával legalább egy órát fog nála tölteni, amikor is kérdésekre kell válaszolnia nyíltan és őszintén.

Egyes kérések furcsán hangzanak majd. Megkérdezheti, hogy hideg, nedves vagy meleg időben érzi-e kellemesen magát, hogy ideges-e, hogy képes-e levezetni a felgyülemlett feszültségeket, hogy menyire magabiztos stb. Minden azért van, mert olyan orvosságot szeretne adni, amelyik inkább a személyre van szabva, mint arra a közérzeti állapotra, amelyet a páciens éppen átél.

Forrás - Család és egészség